A dolgok mögé látni - Pillantás a szív mélyére

Ha figyelmesen járjuk földi utunkat, Isten léte a legszokványosabb eseményeken is átsejlik – véli a szerző.

Engelbert Schätzle

Ha valaki látná, miként készítjük elő feleségemmel gyerekeinket az éjszakai pihenésre, azt gondolhatná: csupa begyakorolt mozdulat, minden a helyén van – a fürdetéstől, a fogmosáson át, a mesemondástól a nap dolgainak megbeszéléséig, egymással és a Jóistennel. Felületes rutinnak tűnhet. De nem az. Ugyanis nagyon sok olyan pillanata van ezeknek a folyamatoknak, melyek pontosan az ellenkezője a felszínességnek. Erről szeretnék most mesélni.

Átélek egy ilyen pillanatot, amikor a kisgyerekem fogát mosom. Most már egyedül is el tudná végezni, talán még alaposabban, mint én. Azonban nagyon szereti, ha még mindig én teszem. Ott áll a mosdókagyló előtt, fejét kissé hátra tartja, és rám tekint, egész pontosan a szemembe néz és én is a szemébe nézek. Mindez nem hosszas folyamat. De ez a rövid ideig tartó tekintet, miközben habbal tele szájjal beszélni nem tud, többet mond el, mint számtalan szó. Tekintete köszönetet sugároz, mintha olyas valamit akarna közölni: jó, hogy itt vagy, jelenléted boldoggá tesz, szeretlek téged.  És úgy tűnik ugyanezt látja az én szememben, ez jut el hozzá tekintetemből. Ezen tekintet közben, ebben a szem-pillantásban a nap terhei elveszítik súlyukat és a kisebb-nagyobb véleménykülönbségek jelentőségüket veszítik. A napi stressz feledésbe merül. Ez a szem-pillantás változtatásokra képes: vigasztal, felszabadít és tovább segít utunkon egy nehéz nap után.

A szív mélyére irányuló tekintet, mellyel megajándékozzuk egymást, gyöngéd biztonságot nyújt számomra. Azért is, mert arra emlékeztet engem, hogy van Valaki, aki figyel rám, Valaki, akit a régiek jelképesen gyakran egy szemmel ábrázoltak.

Kívánhatok ma Önöknek is egy ilyen szem-pillantást?

CHRIST IN DER GEGENWART 2024/12 - Krisztus világa 2024/4

Április 11.

Közeledés

 

Rövid és hosszú füstjelek
szállnak az égbe –
üzenek.

 

Elmondom neked, általuk,
s megfejtik titkát
az angyalok,

 

Hogy itt vagy most is, édesem,

s nem csak hiányod

van velem.

 

Csókjaid forrásból iszom,

s ölelésed? –

mint csillogás harmaton.

 

Szememben őrzöm fényedet,

mely kitölti csendben

lelkemet,

 

S a hozzád vezető utamon,

szembe jövő lépteid

hallgatom.

(2018. 06. 23.)

Örök jelen

 

Pára emelkedik a magasba és megnyitja az utat a felsejlő fénynek. A köveknek ütköző vízcseppek pajkosan sziporkáznak és magukkal rántják a csendet, amint visszazuhannak a mélybe. Semmi sem változott: van munka és ünnep, és érintés, mely olykor simogat, máskor megsebez. De már semmi sem lesz a régi: a munka értelmet nyer, az ünnep méltóságot ad, az érintés ajándék, a seb gyógyul.

Örök jelenre ébredünk.

Isten csendje

Nem a hangok és nem a szavak hiánya. Kiteljesedett csend. Elhangzott már minden, ami méltó tartalommal bír, és amint a tó mélyére hulló porszemeket átöleli a víz, úgy tart minket tenyerén a Teremtő. Nincs már fájdalom, nincs már félelem. Sem kérdés, sem válasz. Nem folyamat ez, hanem állapot. Mintha nem lenne tér, sem idő. A szeretet legtisztább formája lengi be és járja át a létet. A szeretet él, az élet pihen, Isten csendje átölel.

Halálfélelem

 

Lét, a félelem perspektívájából. Félelem a magánytól. A megsemmisüléstől. A sötétségtől. A semmibe zuhanástól. És szeretteinket is féltjük, hogy magukra maradnak. Örökkévalóságnyi pillanatok, melyeket nem ragyog be a feltámadás fénye és nem jár át a remény bizodalma. Amikor még nem karol át a felszabadító szeretet, és nem tart meg a kenyértörés közössége. Lázadunk, alkuszunk, kétségbe esünk.

Majd lassan elfogadássá csitulnak a kiúttalan békétlenség hullámai és beszakadt dobhártyákkal állunk a nihil sötét csendjében.

Fogd a kezem! Szólj hozzám!

Gyújts fényt!

A vándor és az űrhajós

Hangos, ritmusos zene, villogó fények, kipirult arcok, jókedv. Hangulata csúcsán áll a bál. A jelmezek imitt-amott lecsúsztak már az arcokról, de még mindig sikeresen megtévesztik a külvilág szemét. Fiatalember lépik le a táncparkettről, éppen néhány korty frissítőt szándékszik tölteni magának, amikor egy gyerek odalép hozzá: „Én az űrhajós vagyok, ki vagy te?”. A választ kisérő mosoly a jelmez mögött nem látható a külvilág számára: „Vándor vagyok. Látod, itt van a botom, a tarisznyám és a sarum.” A gyerek kissé megemelte a tarisznyát: „És mi van benne?” Félhangos nevetés követte a kérdést: „Hát, az igazat megvallva, most semmi különös, csak valami papírgalacsin, hogy úgy tűnjön mintha volna benne valami.” „Mielőtt igazából elindulsz, gyere el hozzám, adok neked valódi útravalót, jó!” A fiatalember megsimogatta a gyerek kobakját – „ígérem, eljövök” –, mondta, és elbúcsúzott. Kiment a friss levegőre. A havas udvaron bársonyos csend és csillagéj várta. Elgondolkodott a gyerek kérdésén, hogy „Ki vagy te?” „Tényleg ki vagyok úgy igazából? És, ha már a vándor vagyok, és talán a valóságban is az, vajon merre tartok? És mire van szükségem az utamon, mert hogy a hamis galacsinokra nem, az biztos.”

Kellemesen hűvös levegő járta át tüdejét, gondolatai, kérdései egyre tisztább körvonalat öltöttek, és a fiatalember úgy döntött, visszamegy a terembe és folytatja az elkezdett kérdezz-felelek játékot. Kíváncsi volt, vajon mit adna neki „valódi” útravalóul a gyerek. Nem találta a teremben. Eközben éppen a jelmezeket értékelték, gondolta, hátha éppen a kis űrhajós lesz az egyik díjazott. De nem találta őt az ünnepelt nyertesek között sem. Végül, a szervezőkhöz fordult eligazításért, akik viszont azt válaszolták neki, a nyilvántartásuk egészen pontos, és a mai ünnepségen senki sem volt űrhajós mezben.

(Krisztus világa, 2024. február)

Hinta

 Joachim Wittstock

Ha árva lennék, és ha a magas hegyek között, egy szoroson átvezető út közelében, a folyó partján meghúzódó erődítmény tornyában kialakított internátusban élnék, és ha éppen egy júniusi vasárnap lenne, reggeli után, és ha a nevelők engedélyt adnának, hogy tegyük, amiben kedvünk telik, nem szegődnék a hegyekben kószálókhoz, sem a céltalanul ácsorgókhoz, legjobb focis barátaimhoz sem csatlakoznék, hanem lemennék az udvarba, a vasállványhoz, amelyre sorban tíz hintát rögzítettek, felülnék az egyikre és megmarkolnám a láncokat.

Az erődítmény vörösre festett, porladozó fala és távolabb az istállók is meginognak; fenn, az árvaház fölött, a lombhullató fák, a rét és az előttem húzódó erdő borította hegyek lassan-lassan hullámmozgásba kezdenek. Enyhén elszédülök, és fennáll a veszélye, hogy fölfordul a gyomrom. Kis időre elfeledkezem arról, hogy a nevelők azért helyeztek ide tíz hintát egy vonalba, hogy vasárnap délelőttönként föltétlenül legyen elfoglaltságunk, mégpedig valami kellemes, hiszen nekünk is kapnunk kell valamit az élettől és annak örömeiből, és lám, most már az erőteljesen igénybe vett fémrúd nyikorgását sem hallom.

A hegy egyik peremétől a másikig suhanok, majd vissza. A folyó vize zavaros az esőzések miatt, és mivel nemrég kiöntött, földet is hordoz habjai között, közben a fenti réten legelésző lovak hirtelen nekilendülnek és ügetve hatolnak át az áradáson, majd teljesen átázva törnek elő a hullámokból a folyó túlsó partján. Az autók pedig, amelyek különben félénk óvatossággal haladnak az aszfalton (a magasból követhető, amint fegyelmezetten közlekedve falják a kilométereket) – az autók ez alkalommal elhagyják az úttestet és föl-le gurulnak a dombhajlatokban. Nevelőink a levegőbe sodródnak, mintha igazi légtornászok lennének, a tanárok fölkapaszkodnak a falakra, és egyszeriben az internátus tetején találják magukat, kétségbeesetten jeleznek, kiabálnak, hogy valaki hozza már le őket onnan, hiszen az esőcsatornák és a kémények alig nyújtanak nekik fogódzót. Ha árva lennék, megvetném magam a hintán úgy istenigazából, majdnem már a földre merőlegesen, úgymond a fejemen állnék, majd nagy ívben süvítenék vissza, aztán ismét fel, és egy másodperc töredékéig lábaimmal fölfelé guggolnék a levegőben, suhannék újra és újra.

Hosszas lengés után, hagyom, hogy lassan nyugalmi állapotba kerüljön a hinta. Ismét előttem vannak a hegyek, a fák, a falak, és két lábbal állok a földön. Szédülök, esetlenül lépkedek a járdán, aztán lézengek az udvaron vagy a bentlakás körül, csatlakozom a falkához, megpróbálok kezdeni valamit magammal a sportpályán, majd tanáraink és nevelőink is odaérnek, bevonulunk az osztályterembe vagy az ebédlőbe vagy a hálóba. Az autók most már kizárólag a burkolt úttesten haladnak, amint az jól megfigyelhető az internátus legfelső emeletéről, és ismét megvan mindennek a maga rendje és időbeosztása, és én nem maradhatok le semmiről, sem jóról, sem rosszról, soha semmiképp.